Hát hol is kezdjem… Nem ilyen világról álmodtam. Ha hullócsillagot láttam mindig kívántam, hogy mit? azt, hogy boldog legyek. Nem panaszkodhatom, van szerető családom, barátaim, van munkám, amit nem mellesleg imádok. Szóval szerencsés vagyok. Viszont az égbe török, még többet szeretnék. Szeretnék társat az útra magam mellé, szeretnék sok időt és szeretnék adni, alkotni valami maradandót.
Ami most megmosolyogtat, az az a piciny kulcsvirág, aminek illata most érte el orrom. Egyszerre édes és nehéz, de hívogat, hogy rápillantsak apró fejére. Éppen kibomlottak az első virágok, halvány ibolya színe világít a félhomályt adó lámpafényben, és csak nézem. Nézem milyen nagyra nőtt a tél közepén a mostoha körülmények ellenére, hogy nyújtózik. És ismét elér az illata. Mintha csak azt üzenné: “Neked nyílok!”
Máris elfelejtem miért volt komor a hangulatom, bár emléke még itt lebeg körülöttem, meg-meg legyint nehéz leple, de mindannyiszor, mikor a búskomorság környékez, egy apró virág illata tör utat, és szabadít fel. Köszönöm ennek a kis virágnak, hogy ilyen kései órán ennyi örömet tudott csepegtetni szívembe!
És boldog vagyok, hogy ilyen emberré váltam, akit utolér a szép. Remélem nem fog megváltozni és mindig meglátom azt a kicsiny szépet, – legyen bármilyen apró – mely, ha csak pillanatokra is, de elkergeti a borús fellegeket és napsütést hoz lelkembe.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: